Vernon, a szomszédság csodabogara, elhatározta, hogy forradalmasítja a komposztálást. Nem holmi egyszerű kerti kupacot képzelt el, hanem egy intelligens, mesterséges intelligencia által vezérelt rendszert, ami optimalizálja a lebomlási folyamatot, miközben virtuális valóságban vizualizálja a giliszták munkáját.
– Képzeljétek, élőben követhetjük a cellulóz bontását! – magyarázta lelkesen a szomszédoknak, akik finoman szólva is szkeptikusak voltak.
Először is, Vernon beszerzett egy sor szenzort: hőmérsékletmérőket, páratartalom-érzékelőket, sőt, még egy mikrofonsort is, hogy a giliszták „kommunikációját” is rögzíthesse. Azután jött a szoftver. Hónapokig dolgozott rajta, egy nyílt forráskódú, blokklánc alapú rendszer fejlesztésén, ami szerinte garantálta a komposztálási adatok integritását és átláthatóságát.
A bemutató napján Vernon büszkén tárta fel a „Komposzt 2.0” prototípusát. Egy bonyolult csőrendszer, vezetékek és apró villogó fények alkották a szerkezetet, ami egy hatalmas, üvegfallal borított edény körül kígyózott. A szomszédok, akik kíváncsian, de kissé feszülten gyűltek össze, alig várták, hogy lássák a csodát.
Vernon rácsatlakozott a rendszerre, és elindította a virtuális valóság szemüvegét:
– Látjátok? – kiáltotta izgatottan. A banánhéj most lép kapcsolatba a kávézaccal! Micsoda szinergia!
Ekkor azonban valami félresiklott. A rendszer túlvezérelte a hőmérsékletet, és a komposztálódó anyagok füstölni kezdtek. A virtuális giliszták vörösen izzó szörnyekké váltak, a valódiak pedig pánikszerűen próbáltak menekülni.
A bűz, ami elárasztotta a kertet, hamarosan elűzte a szomszédokat. Vernon azonban nem adta fel
– Csak egy apró kalibrációs hiba! – kiáltotta a füstön keresztül. A következő verzióban már a metánkibocsátást is hasznosítani fogjuk!
Miközben a tűzoltók megérkeztek, Vernon már egy új, globális komposztálási hálózat terveit vázolta fel magában.