
Ebben a bejegyzésben egy borderline személy naplóbejegyzését láthatjátok. Úgy gondolom, elég sok jellemző tetten érhető a szövegben a zavarral kapcsolatban. A következő bejegyzésben a borderline személyiségzavar lehetséges asztrológiai megjelenéseivel készülök.
“04.03.
Alig vártam már, hogy végre reggel legyen. Órák óta fenn vagyok.
Nem szeretem az alkoholt, és nem is bírom. Nagyon ritkán, évente csak néhány alkalommal szoktam alkoholos italt inni. Napok óta éreztem magamban egy egyre növekvő feszültséget, ami aztán elérte a tetőfokát. Mindenképp fel kellett valahogy oldanom. Kellett valami, hogy végre ellazulhassak, felszabadulhassak és kiadhassam a gőzt. Nem ittam sokat, nem is erőset, de hát nem bírom. A cél szentesíti az eszközt! Cél most a feszültségoldás. Kihívás teljesítve! Az ellazulás megérkezett, majd utána az elmaradhatatlan rosszullét is. Ezt az érzést nagyon utálom. Nem azért, mint a legtöbb ember. Hányásfóbiám van. A szédülés, hányinger nekem a teljes elveszettség érzése. Halálfélelem. A mindennek vége érzése. Egy nagyon meghatározó gyermekkori élmény(sorozat) miatt. “Ugye minden rendben lesz? Ugye nem vagyok teljesen egyedül? Ugye szeretsz és itt vagy velem? Ugye nem haragszol rám?” Ezt az érzést elmagyarázni nem lehet, így te sem fogod megérteni. Én sem értem, hogy várhatnám el, hogy megértsd?
A kijózanodás félelemmel és kínokkal teli folyamata magával hozta a felismerést is, mi is történik velem, bennem. Valahogyan minden kitisztult előttem! Hát már megint itt vagyunk, kérem szépen!
Ismét szembe kell néznem azzal, hogy nem kellettem. Nem kellettem annak, aki nekem “kellett” volna. Mert nem mindegy, kitől jön az érzés, amire annyira szükségem van, mint fuldoklónak a levegőre. Az érzésre, hogy te is viszont tudsz szeretni engem, hogy én is lehetek fontos neked, hogy elég vagyok, és mellettem nem vágysz másra. Ehelyett most ismét a már olyan jól ismert érzés következik: értéktelen, szerethetetlen, életképtelen, undorító és elfogadhatatlan vagyok. Milyen “normális” ember akarna együtt lenni egy olyannal, mint én? (Természetesen van ilyen személy, persze az meg nekem nem megfelelő valamiért). Akinek olyan sötét a múltja, ami egy egész életre tönkretette? Aki minden éjszaka álmában újra és újra éli ugyanazokat az érzéseket, mint akkoriban, ezért minden éjszaka sikítva vagy éppen hadakozva/ verekedve ébred álmából? Igazságtalanok voltak velem és megaláztak. Megfosztottak az emberi méltóságomtól. Hátbaszúrtak és elárultak! És nem állhattam ki magamért, mert nem volt, aki meghallgasson. Csak egy taknyos kölyök voltam. Senki nem állt az oldalamon, senki nem látta, hogy minek vagyok kitéve és mindenki csak ellenséges és bántó volt velem. Bántottak, mert nem értettek. Nem értették, miért vagyok olyan, amilyen. Gyermekként én sem láttam át mindezt. És mit csinálunk azzal, amit/ akit nem értünk? Kikezdjük. Bántjuk. Eltapossuk. Megsemmisítjük. Mert más. Mert gyenge. Mert nem olyan, mint mi. Mert valahogy olyan fura. Ugyanúgy, mint az állatvilágban, az állatok is kikezdik és az életére törnek annak, aki más valamiért. Természetes kiválasztódás? Valószínű! És ezzel a tudattal élni minden nap. Én nem vagyok ide, közétek való. Engem nem lehet szeretni. Nem fogadtok el és be engem. Persze felnőtté válva ez az egész jelenség szofisztikáltabbá válik, de a lényeg megmarad. Más vagy! Ide nem kellesz! Hadd rúgjak egyet beléd! Ha lehetőség adja, még egyet! És ezt az érzést viszem magammal minden egyes nap, miközben látszólag teljesen hétköznapi és átlagos életet élek.
Vannak emberek, akik bemozdítanak valamit bennem. Valószínűleg gyermekkori minták alapján (éljen a pszichológia tudománya :)). Ezeket az embereket kezdetben nagyon ismerősnek, szimpatikusnak találom. Aztán ahogy egyre többet látok belőle, elkezd kialakulni bennem egyfajta kóros kötődés az illető felé. Elkezdem “megszeretni”. De ez a szeretet valahogyan más, mint lennie kellene. Nem egészséges. Túlzó, idealisztikus, vágyódó, birtokló. És ekkor már baj van. Mert viszonzást várok. Azt akarom, az aktuális személy is érezzen úgy felém, ahogyan én felé. Vagy legalábbis hasonlóan. Arra vágyom, hogy meglássa az értékeimet, hogy szerethetőnek és különlegesnek tartson. És ilyenkor azt érzem, ez a beteljesült kapcsolat az egyetlen, ami boldogságot és beteljesülést, gyógyulást hozhatna számomra. Valószínűleg egy kellően érett, jó emberismerettel rendelkező, empatikus, a felszín mögé látó és kiegyensúlyozott személy valóban gyógyító hatással lehetne a lelkemre, de ehhez nagyon nagy önismeret és tudatosság szükségeltetne az illető személytől is. És ha már valaki rendelkezik ilyen tulajdonságokkal, hát nem én fogok kelleni neki, hanem egy “normális” partner. Nem is meglepő, hogy ezek a kötődések mindig viszonzatlanok. Meg mondjuk ronda is vagyok, így a külcsínyben sem bízhatok :D. És ez összetör, megsemmisít. Tanúbizonyságot ad arról, hogy engem valóban nem lehet úgy szeretni, amilyen vagyok. Mert azonnal látszik, hogy valami nem stimmel velem és azzal, ahogyan kapcsolódni szeretnék. Mert az “egészséges” emberek nem így működnek, nem így kapcsolódnak.És ekkor jön a szokásos következő lépés, a hárítás. Megpróbálom magam érzelmileg elhatárolni az illetőtől. Gondolom, ez lenne az ösztönös önvédelem. Kezdetben csak a háttérbe húzódok és megpróbálok észrevétlen maradni, majd mivel az érzéseim nem enyhülnek az illető felé, jön a támadó szakasz. Ez veszélyes! Ilyenkor minden felnagyított sérelmem a másikra zúdítom. Azt csak nem mondhatom neki, hogy az igazi problémám az, hogy nem szeretsz? Hát megpróbálom megutálni a másikat, mert kibírhatatlan, kínzóan fájdalmas ez az érzés, így próbálok szabadulni a másik iránti vágyakozástól. Ez a vágyakozás pusztító. Szenvedélyes. Felperzsel. Azt érzem ilyenkor, hogy bármit, az életemet is odaadnám azért, hogy a másikkal összeolvadhassak. Az életem árán is vágyom a közelségét. Érezni akarom a testét, az illatát, a lélegzetét, az ízét és a lelke minden egyes rezdülését. Nos, rémisztő, igaz? A pszichológia ezt az anyával való nagyon korai időszakra visszavezethető érzelmi és/ vagy testi szükségletek kielégítetlenségére vezeti vissza. Valóban, ez az érzés egyfajta érzelmi kielégületlenség, aminek kielégítését felnőttként a másiktól remélném. Az “egészséges” emberek nem éreznek ilyen mértékű vágyódást senki iránt, és egyedül is képesek boldogak lenni. Állítólag.