Hanna mindig is kicsit másképp látta a világot. Egy esős délután úgy döntött, megvarr egy sapkát – de nem akárhogy! Minden színből egy kicsit, mert szerinte az élet olyan, mint egy szivárvány: tele meglepetéssel, csodákkal és érzelemmel.
Amint elkészült, azonnal felvette, és az utcán sétálva olyan érzése volt, mintha a felhők mögül is kacsintanának rá. Megállt egy padon, és elkezdte összeírni a fejében azokat az érzéseket, amiket a sapka kiváltott belőle – mélységes öröm, egy csipetnyi mélabú, és egy jó adag nosztalgia.
Az ismerősök persze megjegyezték, hogy egy sapka nem változtat meg semmit, de Hanna csak mosolygott, és azt mondta:
– Nem is a sapka a fontos, hanem amit érzek, amikor viselem.
Egyszer még egy kiscica is odajött hozzá, és úgy tűnt, mintha az is megérezné a sapka különleges energiáját. Hanna megsimogatta, és hirtelen egy egész történet bontakozott ki a fejében a macska titkos kalandjairól.
Hazafelé menet összefutott a barátnőjével, aki megkérdezte:
– Na, mit üzen a szivárvány ma neked?
Hanna csak nevetett, és azt válaszolta:
– Hogy az élet néha kusza, de mindig van benne valami szép, csak meg kell látni.
Otthon pedig levette a sapkát, és közben arra gondolt, hogy a legnagyobb varázslat talán az, hogy képesek vagyunk átadni magunkat az érzéseinknek – még ha néha egy szivárványos sapka is kell hozzá.